„A döntéseid a vágyaidat tükrözzék, ne a félelmeidet”

Ezt az idézetet egyszer véletlenül találtuk, Nelson Mandela-tól származik. Az volt mindkettőnk benyomása, hogy nagyon kifejezi azt, amire törekszünk.

Saját tapasztalatunk is az volt a szülés kapcsán, hogy a tapasztalatlanságunk és felkészületlenségünk olyan helyzetekbe sodort minket, amit nem kívántunk magunknak.

Először van a félelem az ismeretlentől. Ami a szülés kapcsán megalapozott félelem, asszonyok milliói által megtapasztalt, kitett helyzet, aminek az üzenete hozzánk is megérkezett, amikor eljött az ideje és közeledett a szülés pillanata. A félelemmel valamit kezdeni kellett. Azt gondoltuk, hogy a legegyszerűbb, ha átadjuk az irányítást valamilyen biztosnak tűnő személynek, rendszernek. Bementünk a kórházba, és az ott dolgozó, tapasztalt szakemberek irányítására bíztuk a testünkben zajló folyamatot és ezzel a félelmeinket egy mélyebb rétegbe toltuk, „majd ők megoldják helyettünk, hiszen ezért vannak”. Sodródtunk. A testünkből érkező halvány üzeneteket nem hallottuk, nem tudtuk vagy csak részlegesen voltunk képesek értelmezni, nem ismertük, nem bíztunk benne, tapasztalatlanok voltunk. Több bizonyosságra, nagyobb kontrollra volt szükségünk, mint a testünk zavaros üzenetei. Ez is a rendszerbe sodort minket, ahol a kontroll illúziója a vizsgálatokon keresztül időről időre megnyugtatott bennünket, hogy minden rendben, hiszen a vizsgálaton megmondták. (Félreértés ne essék, a kórházi rendszer létezését és gondoskodását nagy értéknek tartjuk!) Aztán megszülettek a gyerekeink, és az boldogság, de/és maradt  bennünk valami hiányérzet... Hát ez történt velünk és valószínűleg még sokakkal ez történik most is. Bár mindkettőnkben volt valami halvány tudatosság, ami odavezetett, hogy megpróbáltunk felkészülni; ki könyveken keresztül, ki az általa biztosnak ismert személyeken keresztül. Mégis a sodródás volt jellemző mindkettőnk első tapasztalataira a gyermekáldásban.

Pedig ez egy áldás. A testünk/lelkünk képes volt foganni, a szervezetünkben és lelkünkben növesztettünk egy gyermeket, miért ne tudnánk megszülni és gondozni is?

Ez egy bonyolult kérdés. Nálunk szerepet játszott talán az, hogy elszoktunk attól, hogy kiskorunktól figyeljük a testünket, hogy érezzük, amiket üzen, hogy gondoskodjunk róla. Benne volt, hogy nincs vagy nagyon kevés valódi tapasztalatunk volt arról, hogy mi a várandósság, szülés, és az újszülöttel/kisgyerekkel hogy kell bánni. Ez nem a szemünk előtt zajlott, hanem szeparált világunkban bezárt lakásokban/kórházakban. Szerencsések, akik úgy nőnek fel, hogy közelről megtapasztalhatják ezt a folyamatot mondjuk egy késői testvér érkezésekor. Aztán keveset beszéltek nekünk erről a témáról úgy igazán. Keveset tudtunk saját születésünkről is. Főleg részletekbe menően, hogy milyen volt az édesanyánknak megszülni minket és utána mikkel küzdött, hogyan oldotta meg a nehéz helyzeteket. Például amikor több kisgyerekkel kellett kialakítania napirendet, amikor szoptatott és közben játszania kellett a nagyobbakkal, amikor újra terhes lett és nem tudta hirtelen ez most mit fog jelenteni az életünkben... Pedig ez az, ami érdekes, ami segítség lett volna nekünk a saját utunkon. Az iskolában kapott tisztán biológiai tudás, ha abból valami egyáltalán megmaradt, nagyon kevés támasz volt a valós helyzetben. Semmit sem tanultunk arról, hogy mit kell kezdeni a biológiai folyamatokkal, és mit jelentenek egyénileg, számunkra.

Maradt a saját megtapasztalás.

Ezek a tapasztalatok vezettek minket oda, hogy olyan jó lenne ezzel a témával többet foglalkozni, többet megtudni a folyamatokról, hogy értsük – most már így utólag – hogy mi történt bennünk, hogyan működik test-lélek és szellem ebben a gyerekváró időszakban. És az ELTE perinatális szaktanácsadó továbbképzésén sok „aha-élményben” volt részünk, és sokszor csodálkoztunk, hogy „tényleg, erről mi semmit sem tudtunk”...

Pedig az önismeret, a téma és a lehetőségeink ismerete valóban hatalom. Hatalom arra, hogy magunk irányítsuk – amennyire ez lehetséges – hogy velünk és legféltettebb kincsünkkel mi történik. És, hogy képesek legyünk együttérezni önmagunkkal, és ha valami nem úgy sikerül, legyen a kezünkben eszköz a gyógyításra.

Aztán arra éreztünk küldetést magunkban – mivel mindkettőnk ereiben pedagógus vér csörgedezik, hogy ezeket a tapasztalatokon alapuló, majd a képzésen szerzett és azóta folyamatosan tovább fejlesztett tudásunkat tovább adjuk. Pontosan azzal a céllal, amit a fenti idézet üzen: hogy amikor eljön az ideje, a megszerzett információk és saját magunk megtapasztalása nyomán a vágyaink vezethessék a döntéseinket és ne a félelmeink irányítsanak a háttérből.

Folyt. köv.